Kezdem az előző bejegyzésem végénél. Ezek, a furcsán, fülnek idegenül és szerintem még viccesen is hangzó, nem szokványos nevek, mint a „Pumpália” és a „Perpétua” nos, az én különleges humorú bátyám szüleményei. Leginkább ezeken a neveken szólít meg engem, amikor beszélgetéskor/találkozáskor az első, üdvözlő szavakat intézzük egymáshoz. A sornak itt még nincs vége, ugyanis ezt még fokozni tudja újabbnál újabb, különleges elnevezésekkel, amikkel én seperc alatt keresztelődök át Euláliává vagy Petronellává. Mindez olyan játékosan és spontán jön belőle, hogy körülbelül 23 év alatt egyszer sem ment az idegeimre, sőt, mindmáig mosolyt húz az arcomra, ha a különc neveimen szólít meg 🙂 Természetesen ma már mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy ezek a nevek létező, hivatalos névnapok a naptárban, de az akkori 6-7-8 éves bátyámon erősen úgy látszott, hogy élénken és egyedi módon fantáziál, és mivel kis korától kezdve ösztönösen játszadozik a szavakkal, így ő is, én is biztosak voltunk abban, hogy ő találta ki ezeket a neveket is. Ebben szinte máig biztos vagyok és nem elfogultságból. Akkoriban mi másképpen nőttünk fel, mint a mai gyerekek – minden külső hatás nélkül – ,és mivel senkit az ég világon nem hívtak így még a távoleső környezetünkben sem, így erős a gyanúm egyedi név variációim eredetéről 🙂
Egy történetre azonban tisztán emlékszem, amikor jóval később a tévében csodálkozva olvastuk egy riportalany alá feltűntetett nevet. Valamilyen Petronellának hívták. Aztán egy másik alkalommal felfedeztük, hogy a nagymama katolikus naptárában szerepel az „Eulália”, mint bekerült, létező női név. Leesett az állunk. Most akkor, hogy is van ez? Hááát úgy, hogy továbbra is tartom, hogy az én fantasztikus testvérbátyám meg van áldva kerativitással! – ezt nem csak én tudom.
De, ha azt mesélem el valakinek, hogy a néhai Pötyi kutyánkat Pötyepottszpugi-ként becézgette-szeretgette, akkor biztos, hogy az illetőnek széles mosoly üli meg az arcát és kéri, hogy ismételjem meg ezt a nevet még egyszer 🙂 Hát ilyen ő, és így lettem én általa Pumpália és társai az amúgy kicsit sem hasonlító valódi nevemhez képest. Ez a „családi betegség” látványosan a tesómnál ütötte föl a fejét, ami egy kezdetleges állapotban már a jóapámnál is észrevehető volt, így aztán kesőbb én is megfertőződtem ezzel, és ma már anyukámat valamiért Ankó-nak szólítom 🙂
Blogcímként egy olyan kulcsszót szerettem volna, ami egyedien hangzik és teljes mértékben én vagyok. Talán ez sikerült…
Biztos vagyok benne, hogy másoknak is vannak hasonló sztorijai, amelyekre nagyon vevő volnék, úgyhogy kíváncsian várom azokat a listákat! 😉 Majd idővel bővítgetjük!
Pumpália-Perpétua
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: