Bő két hónapja, hogy nem hagytam nyomot itt, magam után. Ne haragudjatok! Velős indokom van rá, de erről nem most szeretnék mesélni.
Annak ellenére, hogy január óta nem írtam, minden nap szinte kivétel nélkül itt jártam gondolatban, és forraltam fejemben a témaötleteimet, amelyekről most, mennyire, de szívesen írnék! Ehhez azonban nekem nagy szükségem van elsősorban hangulatra, hosszas elmélyűlésre vagyis sok-sok időre, csendre és magányra. Másképpen nem megy…és mivel az “énidőim” csak módjával voltak az utóbbi időkben, így nem is kérdéses, hogy miért a szükségszerű hajfestést választottam mondjuk blogírás helyett. 🙂
Na, de most, ezen a kellemesen napsütéses vasárnapi délutánon újra elfoglaltam megszokott, hosszanti irányos helyemet a mindenki által kedvelt kanapénkon és írásnak lendültem.
26 éves vagyok. Az idén már 27-et töltök. Lány vagyok, vagyis hajadon, ahogyan azt régen hívták, aminek a vonzata az is, hogy gyermektelen, de lélekben és fejben már hosszú évek óta nő vagyok. Egy érett, felelősségtudatos nő. Leginkább anyuka. Igen, édesanya. Erre a szerepre készülök, amióta a járókát kinőttem és magam fedezem fel a világot, vagy legalábbis kis szobám rejtett kincseit, a játékokkal zsúfolásig teli kartondobozokat. Ott a babák és barbibabák, babakocsik és cumik, váltóruhák és kiscipők titkos társaságában töltöttem el kislánykoromat, és minden egyes játékkal közelebb tudtam magamat ahhoz a szerephez, hogy hogyan kell gondoskodó, jó édesanyává válni. Lehetett szó 3-4 éves nagyságú, már majdnem élethű arcú, pislogó szemű Kati babáról, vagy éppen mini, neonszínű koktélruhában domborító szuperdögös, szőke barbibabáról, mindegyiknek csak egy szerepe volt az én jelenlétemben: az anyaság. Sorban születtek a gumi csecsemőbabák, melyeknek világrajövetelénél odaadóan és együttérzően asszisztáltam. A vajúdó kismama szenvedését jól hozva, szüntelenül ismételtem a fájdalmas nyögéseket, és közben a vízzel álcázott verejtékcseppeket jóságosan törölgettem az erősen küzdő gumimama homlokáról. Valószínű tévében láthattam, hogy a születés nem egy vérmentes jelenet, mert a piros temperafesték néhány vonásával máris valódibbá tettem a “szülőszobai eseményeket”. Megsaccolni sem tudom, hogy ekkoriban hány éves lehettem, csak azt, hogy ezt a fajta játékot egy idő (gondolom életkor) után szégyeltem játszani másokkal vagy mások előtt, és inkább magamra maradva a szobámban, hoztam világra majd nevelgettem a hideg, közönyös gumigyerekeket. A gyereknevelés is az anyaság része volt, amit nagy szakértéssel végeztem, hol sokgyerekes anyaként, hol pedig tanítónéniként fegyelmezve a plüssök és babák osztálynyi, neveletlen társaságát.
Sokáig voltam kislányként már nagylány. 13 éves koromig babáztam, és mindig a klasszikus szerepkörökben. Ekkor már jól emlékszem, csak nagy titokban és suttogva játszodtam, mert borzasztóan szégyeltem kamasz bátyám előtt mindezt. Az iskolában az osztálytársnőimet már régen a fiúk, a ruhák és a kezdetleges, figyelemfelkeltő sminkek foglalkoztatták, amikor én még lopva, iskola után, délutánonként egy-egy órát szó szerint “lebabáztam”. 😀 Természetesen mééélyen hallgattam erről, ez az én nagy titkom maradt. Amikor aztán már hivatalosan (biológiailag) is nagylánnyá értem azon a bizonyos dátumon, amit azóta sem felejtek el, akkor magam előtt is úgy éreztem, ebből ki kell, hogy nőjjek! Vége! Nagylány lettem, és többé már nem érdekelhetnek ezek a gyerekes, kicsinyes (miközben nagyon is érett és felnőttes) dolgok, domborodó csaj lettem, és aszerint kell ezután léteznem. A babázós korszakom tehát így zárult le végül, és bár még voltak ezután is próbálkozásaim, már én magam sem tudtam úgy belemerülni a korábbi, játékaim játékába. Azt hiszem a tudatosság volt az, ami minden más testi-lelki pubertáskori változástól erősebben dübörgöt és végül győzött bennem.
És ami még változott kislánykorom óta, az az, hogy ha most kérdezi meg valaki tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ha “nagy leszek”, akkor már nem azt felelem, hogy “babakocsivezető“, hanem, hogy talán szülésznő, vagy terhesgondozó . 🙂 … mert van ami változik, de van, ami ugyanakkor Örök!
Talán a legtöbbünk kislánykora óta édesanyának készül, vagyis egész életünkön át anyák vagyunk, anélkül, hogy tudnánk róla.
Ti erről mit gondoltok? Hát ahhoz mit szólnátok, ha a lányotokra a véres szülési jelenetnél nyitnátok rá? Ti örülnétek annak, ha lányaitok tizenéves korukig babáznának (már, ha egyáltalán lehetséges az ilyesmi a mai világban)?
Folytatás következik hamarosan…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: