Körülöttem mindenki várandós?!

…ígértem a folytatást!

Tegnap a dajkalelkű, kislánykori önmagamról írtam, aki alig néhány évesen már elmerült a gyerekek világában és, azóta ott is ragadt. Igazából semmi  a világon nem érdekelt akkoriban jobban, mint egy ismerősi körben megszületett csecsemő híre, babalátogatás vagy az utcákon guruló, nagykerekű, bársony babakocsik látványa. Azt hittem mire nagyobb leszek, kinövöm ezt az imádatot, sőt, még az is lehet, hogy egyenesen megutálom a gyerekeket és nekem nem kell majd egy sem.

A jelenből állítom, nem így lett. Egy rövid időszakot leszámítva jelen volt, és van az életemben a kisemberek iránt érzett mérhetetlen vonzalom, érdeklődés és szeretet. Bár a végzettségeim alapján csak részben van gyerekekre specializált képesítésem (pedagógus), és a szakmában eddig még nem dolgoztam, mégis az elmúlt 4 évben 6 gyerekhez volt szorosan közöm, akiket így vagy úgy, terelgetve, nevelgetve bébiszitterként a mindennapjaik része lettem.

A kölcsöngyerekek mára már szülői segítséggel is boldogúlnak, ám én egyedül maradtam. 26 évesen, egy régi párkapcsolatban, megtorpanás van. Zsákutca! Innen csak hátrafelé van kiút, az ok nyilván egyszerű. Mást tervezünk mindketten a közeljövőbeni éveinkre. Igaz, mondhatta volna hamarabb is…, ha tudta volna, hogy mit akar. De nem tudta. Én meg vártam, mert reméltem…, mert éltette a reményt bennem. A felfoghatatlan csalódottságot meg sem tudom fogalmazni, ám azt igen, hogy milyen mélyről jövő sóvárgást és igen, sárga irigységet érzek, amikor az “arcoskönyvbe” újabbnál újabb gólyahírt közölnek, vagy már az újonnan érkezett családtag fényképével büszkélkednek.

Nincs megállás! A második felvonás elkezdődött. A lánykérések és esküvők ideje lejárt. A fészekrakás és -gyarapítás időszaka köszöntött be – legalábbis az én korosztályom körében. Hét most már nem múlik el anélkül, hogy ne írnék babaköszöntőt valamelyik közeli vagy távoli ismerősömnek, vagy esetleg ne gratulálnék egy kismama gömbölyödő pocakjához. Minden jókívánságom szívből jön, tiszta szívből, tényleg, de ugyanakkor ilyenkor hangosan ordítok legbelül, ordít a lelkem mélyen “,hogy én miért nem…? Nekem miért nem? PONT NEKEM nem?“. Egy-egy könny viszont jut ilyenkor néha kívülre is, ami különösen akkor csordul ki, ha az egyik legjobb barátnő is bejelenti a váratlan babahírt (…aki egy olyan kemény és csiszolatlan természet. Akitől sosem hallottam volna, hogy gyerekekről ábrándozik. Akibe csak kevés érzelem szorult és azzal is csak csínján bánik).

Keresés nélkül is találok olyat a több tucatnyi ismerős közül, aki a kisangyalkáját pusztán a pótolhatatlan és önzetlen szeretetre vállalta, és azonkívül a Fentvaló jóságos közbenjárásával, ha kihúzhatják anyagilag a hónap végéig. Sosem volt még, hogy valahogy ne legyen, nem igaz? Lesz valahogy ezután is. – …Talán én gondolkodom és szervezkedem túl sokat. Talán övék a boldogság, de legalább is hamarabb jönne el, ha fele annyit gondolkodnánk és helyette inkább élnénk. Az energiát, amit a fundálásra szánunk, helyette inkább a gyakorlatban égetnénk el. Ez az, ami úgy érzem beiktatódni látszik az én szemléletemben is, és lassan kezdek hinni benne. Ehhez viszont nem kell más,”csak”még egy pontos újratervezés egy új élettel és jelölttel, és akkor, ha már 26-ik évemre nem is (ahogy ezt mindig is elképzeltem), de talán 27-28 évesen majd megalkothatom az élet legnagyobb értelmét!

A pozitívitást pedig már csak gyakorolni kell!… 🙂